A közgazdaság, sokak hitével ellentétben, nem a jó és rossz
megoldások tudománya, de a legjobb kiút megtalálásáé. Ez gyakorta a két igen
rossz megoldás közüli választást jelenti. A görög tárgyalások épp ebbe a
kategóriába tartoztak.
Számos neves közgazdász adott hangot nemtetszésének,
miszerint a németeknek szolidaritást kellene vállalniuk, és engedni az adósság
leírásából. Az érvek között szerepelt, hogy a gazdasági intézkedéseknek nem
szabadna prociklikusnak lenniük (növekedésnél támogató, recesszióban megszorító),
illetve az 1953 német adósság-elengedéssel is példálóztak. Utóbbi jó nagy
marhaság, nem lehet a két történelmi szituációt összehasonlítani, hiszen:
jelenleg a megszorítások követelése szolgálja Európa egységét.
A prociklikusság akár még igaz is lehetne, de a klasszikus
közgazdászok olyan gazdaságokban gondolkoznak, ahol működik egy fiskális unió
is, így egy válságban a vagyoni redisztribúció elosztja a terheket. Ehhez közös
európai költségvetést kéne adni a közös Európai parlament kezébe. Erre egész
egyszerűen ideológiailag az európai társadalmak nem állnak készen. Úgyhogy szép
gondolat a szolidaritás és adósság elengedés (ami gyakorlatilag a fiskális
redisztribúciónak lenne egy formája), de ehhez az emberek gondolkodásmódján
kellene változtatni.
Arról nem is beszélve, hogy az adósság elengedése, habár
első ránézésre a fiskális unió egy perverz formája lenne, hosszú távon épp a
szétesés felé mutatna. A politikai kockázat terjedése, hogy az olaszok,
spanyolok is könnyítést kérnének, Damoklész kardjaként lebegne az uniós
döntéshozók feje felett. Úgyhogy ezek a közgazdászok kicsit a számok után
nézzenek az emberek fejébe, és lássák meg, hogy amit őt javasolnak még talán
egy évszázaddal is megelőzi korát.
Ugyanakkor ezekkel a reformokkal nincs megoldva a probléma.
A görögök úsznak az adósságban, az EU még nyomja le a torkukon az euró
milliárdokat, amit később ugyan így nem tudnak visszafizetni, és még komoly
recesszióba is taszítják a balkáni országot.
Egy olyan helyen, ahol eleve rossz az adómorál (pl. Kelet és
Dél-Európa), az adók emelése épp feketíti a gazdaságot, és csökkenti az
adóbevételeket. 16 százalékos adókulcsnál még lehet sokan voltak, akiknek nem
érte meg kockáztatni a lebukást, de 23 százaléknál már komolyodik a tét. Ez
olyan, mintha a lottón másfélszeresére növelnék a főnyereményt, azt várva, hogy
majd kevesebben vesznek szelvényt.
A megmaradt, adókon keresztül csökkentett reáljövedelmekről
nem is beszélve. Alacsonyabb reál jövedelem csökkenti a gazdasági aktivitást,
így valószínűleg (hiszen ez a megszorítás alapismérve) további recesszió jön a
gazdaságba.
Hol siklott ki a projekt? 1999. január 1. A közös deviza
használatával egy szobába zártak egy ultra produktív Németországot egy kevésbé
produktív európai perifériával. A németek jöttek, láttak, letarolták a
piacokat. Normál helyzetben a német deviza felértékelődése megvédte volna a
perifériát, avagy egy közös fiskális rendszerben a német adók egy része
visszajutott volna a perifériára.
Ergo: míg a németek a kisebbik rosszat választották, és nem
engedtek a görögöknek, addig a görögnek sikerült magukkal kiszúrni, és nem
csődöltek be. Hosszabb távon a legkisebbik rossz: Európa nem enged, az olaszok,
spanyolok nem jönnek kéregetni/ Görögország becsődöl, és súlyos recesszió után
gyors talpra állás, és kiigazított külker mérlegekkel (a drachma
leértékelődésén keresztül) tiszta lappal indít.
