A FED szeptemberi
kamatemelésére egyre kisebb esélyt látni. Egy néhány napon belül a pénzpiacok
nyakába szakadt egy frissen kibontakozott tőzsdei pánik, egy lassuló kínai
gazdaság, zuhanó olajár, és politikai feszültségek Koreában és Görögországban.
Ezt így felsorolva nem is annyira meglepő az amúgy is önmagát gerjesztő
pánikhangulat.
De mi köze
ezekhez a FED-nek? Hogy ezek közül is néhányat említsünk: Kína tartalékai
amerikai állampapírokba vannak, a fél fejlődő világ dollárban van eladósodva,
valamint a hazai (USA) infláció nem akar megindulni az infláció az olcsó
nyersanyag áraknak hála.
Egy kamatemelés mellett: az amerikai állampapírok árfolyama lefelé korrigálna, ami fájna Kínának, a dollár erősödésével és magasabb hozamok mellett a fejlődő gazdaságoknak nehezebb lenne törleszteni adósságaikat, valamint az erősödő dollár még nyomhatna egyet az alapanyagok árán. A fejlődők már csak azért is szenvedhetnek, hiszen sokan nyersanyag exportból szereztek bevételt (Dél-Afrika, Oroszország, Brazília).
Mi szólhat mégis
a kamatemelés mellett? A munkaerőpiaci kondíciók elérték céljukat, és úgy tűnik
stabilizálódnak. A vagyonhatás is meghozta hatását, 1800 pontos S&P 500
mellett még mindig 200 százalékos pluszban van a piac a válságot követő szint
óta; a kiskereskedelmi forgalom is viszonylag stabil növekvő pályát mutat. A
piaci folyamatok mellett a döntéshozóknak azt is mérlegelniük kell, hogy egy
esetleges komolyabb visszaesésnél nem maradt semmi az eszköztárukban. Ez mindenképp
a mielőbbi normalizálódás felé mutat.
Az infláció, bár
jelenleg nyomott szinten van, úgyszintén visszatérhet. A 100 dollár feletti
szintektől épp tavaly augusztusban kezdett eltávolodni az olaj ára, így ennek
hatásai lassan kikerülnek az indexből. A maginfláció, ami épp az ilyen
voltailis termékektől szűri a mutatót, gyakorlatilag végig 1,5- 2 százalékos
szinteken mozgott.
Jelenleg egyetlen
szektort azonban szeretnék kiemelni, ez pedig az ingatlan és a jelzálog piac.
Az ingatlan piaci index épp csak az elmúlt néhány negyedévben kezdett újra
felfelé kanyarodni. Természetesen lemaradva, de követi a kint lévő
jelzáloghitelek mennyisége is. Azért írom, hogy természetesen, hiszen csökkenő
ingatlanpiaci árak mellett bolond lenne a lakosság hitelt felvenni, először
kell egy pozitív megerősítés. A 2009-es válság alatt is többek között azért
zuhant össze gyorsan piac, mivel akinek volt pénze se törlesztette a hitelt,
hiszen minek fizessen ki még 200 ezer dollárt valamiért, ami már most is csak
150 ezret ér? Inkább vigyék a házam, én meg megtartom a 200 ezrem.
Amiért ez
bizalomra adhat okot: a fent már említett vagyonhatást az emelkedő ingatlanárak
erősítik, és ezáltal a fogyasztás momentuma is megmaradhat; a magasabb
kihelyezett hitelállomány erősítheti az inflációt.
Utóbbi
megállapítás némi magyarázatra szorul.
Ha bármely
központi bank pénzt nyomtat azzal még nem növeli jelentősen a gazdaságban forgó
pénz mennyiségét. A széles értelembe vett „pénzbe” betétek, ezek hitelei,
hitelekből fizetett betétek, majd ezek újra kihelyezése is benne van. Ha
például nyomtatunk 100 dollárt és ebből 90 kimegy hitelekbe abból a 90-ből
megint lehet 81 dollárnyi hitel, és így tovább (,hiszen valaki megkapta azt a
90 dollárt és elhelyezte az ő bankjában). Így 100 dollárral 1 000 dollárt
juttathatunk a gazdaságba, amennyiben 90 százalékos kihelyezéssel számolunk.
A FED
pénznyomtatása, bár 2013 őszével véget ért, még korántsem mondható
befejezettnek. A széles értelemben vett pénz mennyisége, habár bővül, nem
követte le a monetáris bázis (jegybanki tartalékok, készpénz) bővülését.
Magyarul: az újonnan kinyomtatott ropogós bankókból nem tudták a hipotetikus 90
százalékot újra is újra kihelyezni, csak kevesebbet és/vagy a körforgás
megszakadt. Miért? Mert nem kellett senkinek sem a hitel.
Mit látunk most:
a még kiaknázatlan potenciál ott van a pénzállomány bővítéséhez, és a kereslet
is kezd élénkülni a legnagyobb osztályt képviselő hitelek iránt. Ha a folyamat
vége megy, akkor abból előbb utóbb inflációnak kell lennie.
