A kínai gazdaság
súlyát a világgazdaságban nehéz nem szignifikáns faktorként látni. A
növekedéshez Kína a rendszerváltás óta átlagban évi 0,5 százalékot adott hozzá,
és jelenleg ez sem fog elvaporizálódni, csupán a 7 százalék helyett 6, esetleg 5 százalékos
bővülés lesz. Egy 10 ezer milliárdos gazdaságnál ez még mindig lenyűgöző,
azonban a piacok nem ezt árazták, így jelenleg a halotti tor farsangi bálnak
számít a piaci hangulathoz képest.
Forrás: WorldBank, Hozam Vadász
De miért is írom
most mindezt? Már épp elkezdett hinni a piac a szeptemberi kamatemelésben (50
százalékos esélyt jóslova neki, ami visszatekintőleg rekord volt), amikor
elindult a kínai para. Jó végre nem a görög jelzőt használni.
Sokak szerint így
már kevésbé esélyes a szeptemberi kamatemelés, hiszen a kínai események a
nyersanyag áraknak is adtak egy pofont, így a manna ként áhított infláció
újfent csak váratni fog magára. De miért figyeli ezt a jegybank? És miért jó
nekünk az infláció?
Egyesek talán
egyből felkiáltottak, hogy „hát a fogyasztás ösztönzésére, mi másra?”. Hiszen
minek vásároljak most, ha jövőre megspórolhatok X százalékot? Valóban része az
intertemporális (időben eltolt) fogyasztási modellnek az infláció, de az csak
az egyik fele. A másik fele a nominális kamat, amely kettő adja a reálkamatot. És
a kamatok bizony jöttek le szépen az inflációval együtt, az európai reálkamatok
többsége például már negatív tartományban van.
A válasz ennél
kissé komplikáltabb. Én két fontos fakrort látok. A bérek, és az adósságok.
Bérek: a
munkavállalók, habár a közgazdaságtan mást állít, hajlamosak csupán a nominális
béreket figyelembe venni. Azok egyszerűbben átláthatóak, és természetünkből
adódóan szeretünk minél nagyobb számjegyeket látni a fizetési csekkünkön. Azt
sokszor már nem veszik figyelembe, hogy mennyit hagynak ott a benzinkútnál,
kisboltban, nyaraláskor, vagy a közmű szolgáltatónál.
Ezzel ellentétben
a munkáltató inkább a reálbéreket nézi; minek fizessem ki neki 10 mosógép árát,
ha ő egy hónap alatt csak 5-öt ad el? Az infláció, mint egy láthatatlan kéz
segít megoldani ezt az összeférhetetlenséget, hiszen a számjegy tud növekedni a
fizetési csekken, míg a reálbér csökken, nő, vagy épp stagnál.
Hitelek
tartozások: bár a kisboltos példát lehet nem veszi észre a munkavállaló, de a
havi jelzálog törlesztőrészletet biztosan. A lakossági, vállalati hitelek és
kamataik rögzítve vannak felvételkor, így hiába lesz a tej olcsóbb, nekem ugyan
annyit kell törlesztenem. Közgazdaságtan egyszer egy: az infláció a kölcsön
adótól osztja újra a javakat a kölcsön felvevőjéhez, míg a defláció épp az
ellenkezőt teszi.
Az első kérdéshez
visszatérve: a bérezésnél defláció esetében a munkáltató bér csökkentés helyett
kénytelen más eszközökhöz nyúlni, munkaórák csökkentése, vagy a személyzeti
állomány csökkentése. Előbbire jó jelenkori példa a WalMart, egy amerikai kiskereskedelmi
behemót, akinek közel fél millió alkalmazottja van minimálbéren. Az ő
fizetésüket emelte meg 10-12 százalékkal a cég. Ja, és a munkaóráikból is
lefaragott ugyan ennyit. Az adósság reálértékének változása inkább a
fogyasztással hozható kapcsolatba. Aki küszködik, hogy visszafizesse a
tartozását nem fog új autót venni.
A FED központi
problémája a kezdetektől a munkaerőpiac helyreállítása volt, és a fent
felvázolt kapcsolatok miatt az inflációs mutatót sem hagyhatja figyelmen kívül
annak vizsgálatakor. Bár a kommunikáció hivatalosan az, hogy az egészséges
munkaerőpiac vezet inflációhoz, meglátásom szerint az infláció is vezethet
egészséges munkaerőpiachoz. Amennyiben a döntéshozók a hivatalos álláspontot
követik nem látom miért ne emelhetnének szeptemberben; a munkaerőpiac rendben
van, megtették amit lehetett. Utóbbi szempontból már aggályos a kérdés.
